A bőgőshajó története ( Dr. Balogh Tamás cikke alapján)
A bőgőshajó a tetejes hajók közé tartozó fahajó. A tetejes hajók nagyon régi vízi szállítóeszközök a magyarországi folyamokon.Első ismert ábrázolásuk egy római frumentarius (gabonaszállító), Marcus Antonius Basilides családtagjainak állított sírkövén látható a III. századból. A sírkő reliefjén a gazda Vindobona (Bécs - a légió állomáshelye) és Carnuntum (a magyar határ közelében fekvő Petronell - a légióparancsnokság és -raktár) közötti forgalmat bonyolító hajója látható. A domborműről világosan kitűnik, hogy a gabonás hajó deszkapallókból épült, és orrán a későbbi bőgőshajók csiga alakú faragványa látható!A kényesebb szállítmányt védendő, a hajótest közepén meredek tetejű deszkabódét emeltek, amelyben az árut helyezték el.Ma ismert formájuk a primitív sószállító fenyőfa hajókból alakult ki, a XVIII. század második felétől kezdve.Bőgőshajó, acélmetszet, XIX. század közepe
Illyés Ágoston rajztanár 1834-ben készített (a szegedi városi rajziskolában fennmaradt) rajzai szerint legcélszerűbb formájukat a XIX. század első évtizedeire nyerték el, a közismert könnyedséget és kecses hajlást pedig Hajdú Mihály szegedi hajóépítő adta meg nekik a XIX. század 60-as éveiben. Szebb, tartósabb, teher- és strapabíróbbak voltak szinte az összes európai folyami fahajónál. A magyar kereskedők bejárták velük a Duna szinte teljes szakaszát Regensburgtól a torkolatig, leggyakrabban búzával megrakodva. Nevüket a magyar folyami hajózás virágkorában, a XIX. sz. közepén kapták. Ekkor az általuk szállított legfontosabb áru után búzáshajóknak vagy az orrtőkéjükre illesztett és a nagybőgő nyakára emlékeztető csiga alakú díszről bőgős hajónak nevezték őket.A XIX. század végén tipikussá vált formaviláguk alapján ezek a hajók mindkét végükön csúcsba hajló, a vízfolyás ellenében könnyebben vontatható hajótesttel épültek. Terhelt állapotban a fedélzet csak a legszükségesebb mértékben, 10-15 cm-re emelkedett a vízvonal fölé. Az árut - többnyire gabonát - magas tető védte. Beázás ellen (a hegyi faházakhoz hasonlóan) zsindellyel fedték és fényes, fekete szurokkal kenték le. Keresztirányban bordák, hosszirányban a hajóközépen végigfutó gerinc erősítette a szerkezetet. A hajóközépen végigfutó gerincgerendára állított oszlopok (ún.: süveges cölöpfák) tartották a fedeles hajó tetejét, s azon az éppen erre a célra készült, a tető egész hosszában végighúzodó kb. 2 m széles lapos járófelületet (az ún. kukajárót). Ezt a hajóvontatók használták, ha a magas vízállás elöntötte a parti vontató utat és nem lehetett a partról vontatni.Fenyőfából készült sószállító elődeikkel szemben a klasszikus bőgőshajók főleg tölgyfa deszkából épültek, mert ez állt ellen a legtovább a víz rongálásának (akár 50-60 évig is).A hajótípust a középkor jeles hazai hajóépítő helyei - Szeged, Győr és Baja - tömegesen gyártották az 1910-es évek végéig.Virágkoruk a búzakonjunktúrával, a XIX. sz. közepére esett. Ebben az időben több ezer tetejes hajó járta a magyarországi folyókat. Sok part menti városban voltak tetejeshajó-tulajdonosok, sőt némely földesúr is építtetett magának tetejes hajót. Egy-egy tetejes hajó építése a XIX. sz. közepén elég drága volt, egy 60 m hosszú hajó belekerült 60-80 hold jó minőségű föld árába. Ennek ellenére egy-egy hajós gazdának több tetejes hajója is volt; némelyek tekintélyes vagyont gyűjtöttek össze vele. A szerencsésebbek valóságos "Aranyember"-ekké váltak, akárcsak Jókai regénybeli hőse, Tímár Mihály.
"Buda és Pest" Adolf Kunie litográfiája Josef Alt rajza után, a "Kétszáznegyvenhét Dunai tájkép" (Zwei hundert vier und sechzig Donau-Ansichten) c. gyűjteményből 1825.Nemes Szabad Királyi Szeged Városának látképe 1844-ben
A valaha volt legnagyobb bőgöshajót Tóth Ferenc szegedi hajóács és hajósgazda építtette (ő volt a leggazdagabb szegedi super, akinek 9-10 fahajója úszott a Tiszán). Kossuth nevű bőgőshajója a millenniumra készült, ám méretei miatt nehéz volt irányítani. Szegeden sokáig emlegették, amikor a pillérnek menve összedöntötte és megtartotta (!) a rászakadt zentai hidat, anélkül, hogy elsüllyedt volna. A világháború végére azonban szinte teljesen eltűntek (az utolsó nyolcat Tóth Ferenc adta el 1917 nyarán a Ferenc csatorna vállalatnak).Az 1920-as években - az akkori nagy építkezésekkel összefüggésben - építésük átmenetileg újra fellendült (amikor búza helyett immár betonba való homokot szállítottak). Utolsó példányaik fokozatos hanyatlás után az 1950-es évek végén tűntek el (az utolsó bőgőshajót - a Szabadság nevű homokszállítót - 1960-ban verték szét Szegeden). A hanyatlás fő oka a technikai fejlődés volt. A fahajók a vasuszályokkal és a gőzhajókkal szemben szükségképpen alulmaradtak.
Bőgőshajó tervrajzai, XIX. század végi ábrázolásBuda és Gellérthegy látképe a XIX. század végén
The history of the bőgőshajó (based on an article by Dr. Tamás Balogh)
The bőgőshajó is a wooden vessel belonging to the family of roofed boats (tetejes hajó). Roofed boats are a very old means of water transport on the rivers of Hungary.Their first known depiction is on a 3rd-century gravestone erected for the family of a Roman frumentarius (grain carrier), Marcus Antonius Basilides. The relief on the stone shows the owner's boat, which plied between Vindobona (Vienna, where the legion was stationed) and Carnuntum (Petronell, near the Hungarian border, the legion's headquarters and depot). The relief clearly shows that the grain boat was built of planks, and on its bow you can see the scroll-shaped carving of the later bőgőshajó!To protect more delicate cargo, a plank shed with a steep roof was built amidships, and the goods were stowed in it.The form we know today developed from the primitive pinewood salt boats, from the second half of the 18th century onwards.Bőgőshajó, steel engraving, mid-19th century
According to drawings made in 1834 by the drawing teacher Ágoston Illyés (preserved in the Szeged municipal drawing school), they reached their most practical form by the first decades of the 19th century, while their well-known lightness and graceful sheer were given to them by the Szeged shipbuilder Mihály Hajdú in the 1860s. They were more handsome, more durable, and could carry more and take more punishment than almost any other wooden river boat in Europe. Hungarian merchants sailed them along almost the whole length of the Danube from Regensburg to the mouth, most often loaded with wheat. They got their name in the heyday of Hungarian river navigation, in the middle of the 19th century. At that time they were called wheat boats (búzáshajó) after their most important cargo, or bőgős boats after the scroll-shaped ornament fitted to the stem, which recalls the neck of a double bass (nagybőgő).In the form that had become typical by the end of the 19th century, these boats were built with a hull pointed at both ends, which made them easier to tow against the current. When loaded, the deck rose only as far above the waterline as was strictly necessary, 10-15 cm. The cargo, mostly grain, was protected by a high roof. Against leaks it was covered with shingles (like mountain log cabins) and coated with shiny black pitch. The structure was strengthened by frames athwartships and by a keel running the length of the boat. Posts standing on the keelson along the centreline (the so-called süveges cölöpfák) carried the roof of the covered boat and, on top of it, a flat walkway about 2 m wide made for the purpose and running the whole length of the roof (the so-called kukajáró). It was used by the haulers when high water flooded the towpath and the boat could not be towed from the bank.Unlike their pinewood salt-carrying predecessors, the classic bőgőshajó was built mainly of oak planks, because oak withstood the water longest (as much as 50-60 years).The type was built in large numbers until the end of the 1910s by Szeged, Győr and Baja, the country's notable shipbuilding centres since the Middle Ages.Their heyday came with the wheat boom, in the middle of the 19th century. At that time several thousand roofed boats sailed the rivers of Hungary. Many riverside towns had owners of roofed boats, and even some landowners had one built for themselves. Building a roofed boat in the mid-19th century was quite expensive: a 60 m boat cost as much as 60-80 hold (roughly 35-46 hectares) of good land. Even so, some boat owners had several roofed boats, and some amassed a considerable fortune with them. The luckier ones became real "men of gold", like Mihály Tímár, the hero of Jókai's novel.
"Buda and Pest", lithograph by Adolf Kunie after a drawing by Josef Alt, from the collection "Two hundred and sixty-four views of the Danube" (Zwei hundert vier und sechzig Donau-Ansichten), 1825.View of the Noble Free Royal Town of Szeged in 1844
The largest bőgőshajó ever was built for Ferenc Tóth, a Szeged shipwright and boat owner (he was the richest shipwright in Szeged, with 9-10 wooden boats on the Tisza). His bőgőshajó named Kossuth was built for the millennium of 1896, but because of her size she was hard to steer. In Szeged people long remembered how she ran into a pier, brought down the bridge at Zenta and held up (!) the span that fell on her, without sinking. By the end of the World War, however, they had almost completely disappeared (Ferenc Tóth sold the last eight to the Ferenc Canal company in the summer of 1917).In the 1920s, in connection with the large building projects of the time, their construction temporarily revived (when instead of wheat they carried sand for concrete). After a gradual decline the last of them disappeared at the end of the 1950s (the last bőgőshajó, the sand carrier Szabadság, was broken up in Szeged in 1960). The main cause of the decline was technical progress: wooden boats inevitably lost out to iron barges and steamers.
Plans of a bőgőshajó, late 19th-century drawingView of Buda and Gellért Hill at the end of the 19th century